Ott kezdődött minden, hogy Simon Márton közzétett egy „nem vicc” pályázatot kötetmegjelenésre. Vagy ott, hogy megjelent Ráday Zsófia első verspublikációja a KULTer.hu-n. Vagy ott, hogy egy négyéves kislány rappel egy hangfelvételen. Az első közös mérföldkő pedig A Csendkirály győzelmi beszéde című verseskötet, amely az Okapi Pressnél jelent meg 2025-ben. A kötet szerzőjével, Ráday Zsófiával és Simon Mártonnal, a kiadó alapítójával, a pályázat kiírójával Papp Gréta beszélgetett.
KULTer.hu: Mióta ismerlek, verseket írsz. Gimnáziumi írószakkör, versműhelyek, írótáborok sorozata, publikációk és ez csak néhány platform, ahol találkozni lehetett a verseiddel. Honnan datálod a költői indulásod?
Ráday Zsófia: Már általános iskolás koromban is írtam verseket, például terhes macskáról, egy szakácsról, akiről kiderül, hogy amúgy semmije nincs a konyhában, vagy egy másik macskáról, akit véletlenül bezárnak a csomagtartóba, Godzilláról, ilyesmikről. Ezek többnyire szerepversek voltak. Nagyon jó osztályfőnökeim voltak általánosban, például ott van Marika néni, aki alsóban tanított, és adott írós feladatokat is, nekem meg ezek voltak a kedvenceim, néha haikukat, verseket is íratott velünk.
KULTer.hu: Ő a marikanéni 2.0 című versed ihletője?
R. Zs.: Igen, róla kapta a nevét maga a karakter, de igazából „marikanéni” egy archetípus, a jó tanár szimbóluma lett a versben. Szóval, a nagybetűs Marika néni rengeteget segített abban, hogy felszabaduljon a kreatív energiánk az iskolában. Ha jól emlékszem, dramaturgiával is foglalkozik, sokat meséltünk és színjátszottunk is.
Visszatérve az induláshoz, pár éve előkerült egy hangfelvétel, elvileg négyéves vagyok rajta, és összevissza szövegelek freestyle-ban.
Pontosabban nagyon-nagyon lassan rappelek, közben mindenféle állatneveket bedobálok, a végén pedig „micdroposan” líraian azt mondom, hogy „a természet olyan szép… mint… egy… pötty”. Igazából, persze némi öniróniával, szeretem innen datálni az indulást.
KULTer.hu: Az iskolai órákhoz, szakkörökhöz képest a versműhelyek, írótáborok miben tudtak újat adni?
R. Zs.: Az általános iskola után azt éreztem, hogy gimiben már sokkal szigorúbbak a keretek, sokkal kevesebbet lehetett foglalkozni azzal, ami igazán megmozgatott. Kevésbé van előtérben a kultúra, az irodalom, inkább a reál részét tolják, de például irodalomórán, töriórán vagy írószakkörön volt lehetőség rá, hogy foglalkozhassak azzal, amit szeretek, valamennyire az írással is. Ez nagyon felszabadító volt.
A szakkörön például csináltunk egy kiadványt, amibe a suli épületeiről és a köztük mozgó karakterekről írtunk közösen egy novellafüzért,
ez nagyon-nagyon izgalmas térpoétikai projekt volt. Lehet, hogy meg kellene ismételni gyakorlottabb kézzel, tudatosabb fejjel. Kíváncsi lennék, mit hoznánk ki belőle. A magyartanárom, Miklósvölgyi Miklós és Czimer Györgyi, aki a kreatív írás szakkört vezette, segített abban is, hogy eljuthassak az első Hajdúböszörményi Írótáboromba, ott már jobban beleláttam a kortárs irodalomba.
Előtte is olvastam már kortársakat a hazai és a világirodalomból, de Böszörményben egy sokkal nagyobb és sűrűbb dózist kaptam
a kortárs magyar irodalomból, azonnal be is szippantott az egész. Abban az első táborban Áfra János líraszemináriumára kerültem, ami abszolút elementáris élmény volt, új oldalról kezdtem ránézni az írásra, a szövegekre. Közben Áfra olyan gyakorlati tanácsokat is adott, mint például, hogy ne használjunk túl sok jelzőt. Azt hiszem, idővel ezt a „szabályt” is megszegtem, de tényleg hasznos! Szerintem a generációmból sokunknak volt ilyen fontos pont a HÍR, sőt még most is az. Remélem, még sok fiatal szerzőnek lehet az, meg még nekünk, már nem teljesen fiataloknak is.
Engem a barátaim, fontos embereim nagy részével is ezek a közegek, tágabban maga az irodalom hozott össze.
Az első tábor után a következő állomásom épp kilenc éve volt, amikor megjelent az első publikációm a KULTer.hu-n. Elképesztően nagy dolog volt. Megerősített abban, hogy tényleg ezt akarom csinálni.
KULTer.hu: Mit jelent számodra az írás?
R. Zs.: Az írásban a szellemi szabadságot találtam meg, azt a fajta játékot, amelyet csendben, a sarokban ülve is lehet játszani, úgy, hogy közben tombolsz belülről, és óceánokon kell átkelni, meg fejek hullnak, majd nőnek vissza, sárkányok születnek, országok változnak át, a bolygóknak szíve nő. Az a legjobb benne, hogy fizikailag igazából semmi sem kell ehhez a mindenhez. Még papír meg toll se feltétlen, de azért nem árt, ha van.
KULTer.hu: A műhelyeken van, amikor húszan-harmincan-negyvenen is vagytok. Hogyan segítenek ezek a műhelyek a saját hangod megtalálásában?
R. Zs.: Nekem nagyon sokat segítenek, hasznosak több szempontból is. A tapasztaltabb szerzőktől mindig lehet valamit tanulni, akikkel pedig kor- és gyakran több módon sorstársak is vagyunk, azokkal is jó kapcsolódni. Jó esetben sok visszajelzés érkezik egy ilyen műhelyen a vitt versekre,
új szempontok is bejönnek, végighallgatjuk, végigolvassuk egymás szövegeit, ezek egy csomó mindent beindítanak.
Alakítjuk is egymást a beszélgetésekkel, közös gondolkodással. Ehhez az is kell, hogy az adott műhely biztonságos közeg legyen, szerencsére ma sok ilyen van. A HÍR műhelyei mellett én például a FISZ-táborban, a debreceni Versműhelyen, a budapesti Nincs-műhelyen is ezt tapasztalom, de a sort még lehetne folytatni több fővárosi és vidéki műhelyközösség munkájával, és sokszor van olyan is, hogy barátokkal, ismerősökkel ezeken túl is összeülünk szövegezni. A saját hang megtalálásban az is nagyon fontos, hogy figyelemmel legyünk mások hangjára, kortársakéra, „nagy elődökére”, klasszikusokéra egyaránt, szóval
minél tájékozottabb az ember, minél többet olvas, hallgatózik, fülel, figyel, annál közelebb kerül a saját preferenciáihoz és nyelvéhez,
plusz mindenkitől el is lehet lesni valamit. Téma szempontjából teljesen figyelemzavaros ember vagyok, másfelől viszont hiperfigyelmes. Egyszerűen minden apróság érdekel, sokszor egyszerre is, bármiből lehet vers, hiszen én is a verseken keresztül értem meg, fordítom le magamnak a világot. Weöres Sándor olvasása például nagyon sokat segített ebben, mert ő olyan, hogy ugyan csak egy szája van, de ezer nyelve, két keze, de benne kétezer toll. Szerintem csodálatos az, amit csinál. Egy kicsit felőle is validálva érzem azt, hogy rendben van ez a sokféle irány, a tematikus váltakozás és a formai kísérletezés, a hangok keveredése akár egy köteten belül is, és nem feltétlenül állapodok meg egy dolognál.
KULTer.hu: A Facebook-oldaladon említetted, hogy Kosztolányi Dezső Akarsz-e játszani című verse nélkül nem lenne A Csendkirály sem. Mire gondolsz ezalatt, miért fontos neked ez a költemény?
R. Zs.: Ez egy „költészeti ősélmény”, ha úgy tetszik. Gyerekként sokat utaztunk a családdal autóval, csomó kazettánk és hangoskönyvünk volt, útközben rongyosra hallgattuk a Kalákát. Kosztolányival is így, egy Opel hátsó ülésén találkoztam először. Szeretem, ahogy a Kaláka visszaadja a hangulatát, azt a játékos, mégis komoly, néhol már-már komor világot. Közben a Kosztolányi-szöveg meg nyelvileg is sziporkázó, dallamos, képileg is erős, néhol, mintha csak épp az imént találta volna a zsebében, felvillantja az élet legapróbb részleteit. Máskor, mintha óriásplakátra írná óriásvérrel, a lét totalitásáról szól, közben bravúrosan kapcsolja össze a pozitív és a negatív minőségeket, a látszólag fontosat a látszólag bagatellel, az életet a halállal, így ad ki teljességet.
Ez a vers maga is egy játék, egy komoly játék minden értelemben.
Meg is tanultam az egészet, először persze énekelve, mert így hallottam. Kicsit később írott formában is találkoztam a szöveggel A szegény kisgyermek panaszaiban, és az különösen érdekes volt számomra, ahogy a gyermeki és a felnőtt nézőpontok egymásra íródnak ebben a könyvben. Ha összehasonlítjuk Weöressel, Kosztolányi egyébként sokkal fegyelmezettebben játszik. A játék aztán nekem is fontos lett motívumként, és alapvető nyelvi-képi működésmódként is A Csendkirályban, ami ugye szintén egy játék után kapta a címét.
Az egész kötetet meghatározza, hogy mennyi jelentése, vonatkozása van a játéknak mint logikának,
a lehető legkisebb és a lehető legnagyobb szinten is ott van a mindennapjainkban, a hatalmi játszmákban, mikro- és makrotársadalmi viszonyainkban, a normarendszerekben is, amelyeknek tulajdonképpen az is az alapja, hogy hogyan tudjuk betartani a megadott játékszabályokat. De akár matematikai vagy nyelvi szabályokra is gondolhatunk, sőt a szabályok áthágása is egy játék, magukkal a szabályokkal, a struktúrával. Ebben benne van az is, hogy a játék lehet egyenlőtlen, rossz, teljesen unfair, veszélyes, kegyetlen, elnyomó, de felszabadító, szép, vicces, hasznos vagy épp unalmas, de teljesen abszurd is.
Ha akarom, minden játék, ha akarom, minden véresen komoly.
Ezek talán nem is annyira ellentétes kategóriák, mint amennyire elsőre annak tűnhetnek, van, hogy szinonimák. Azt hiszem, Kosztolányi megírta az ars poeticámat az Akarsz-e játszanival.
KULTer.hu: A köteted azóta tervezed, hogy költő akartál lenni? Van összefüggés a kettő között?
R. Zs.: Mindig szerettem volna kötetet, de nem minden szempontból volt minden lépés teljesen tudatos. Első körben az volt a fontos, hogy a szövegek egy helyen legyenek, egymást erősítve.
Aki egyre jobban belefolyik az irodalmi életbe, azt általában egy idő után elkezdik kérdezgetni, hogy mikor tervez kötetet.
Ha már szó esett a műhelyekről, akkor ezeken többnyire ebben a kérdésben is egymást erősítettük. Ez az elsőkötet-kérdés részben egy kicsit olyan, mint amikor kilencedikesként beülsz órára az első héten, és már akkor elkezdik mondogatni, hogy na, ez fontos, mert benne lesz az érettségi feladatsorban. Szóval már ott lebeg, amint belépsz a közegbe, csak nem olyan para módon, mint az érettségi, hanem ez egy várakozással teli folyamat, erős belső motivációval. Szerintem mindenkinél változó, hogy mikor jut el az első kötetig. Ez egy fontos cél, egy mérföldkő, ami
arról is szól, hogy szerelemként és szakmaként tekintünk az írásra, és komolyan vesszük ezt a munkát, meg persze magunkat is
azzal, hogy időt és energiát fektetünk abba, hogy létrehozzunk valamit, amit imádunk, és amit mások is olvasni fognak, és jó esetben kapcsolódni is tudnak hozzá, gondolkodni fognak róla. A folyóirat-publikációknál is megvan ez, de a kötet egy még közvetlenebb kapcsolat a szerző és az olvasó között, egy találkozás lehetősége. Személyes szinten pedig ott van az is, hogy a kötet alkalmat ad egy korszak összegzésére, művészi véleménynyilvánításra, arra, hogy elmondd, amit szeretnél.
Én kábé fél-egy éve érzem azt, hogy egy ilyen kötetkoncepció az addigi versekből már kezd összeállni, de húztam még a dolgot,
hátha tudok még írni hozzá. Volt rajtam bőven nyomás közben, de a lehető legpozitívabb fajtából. A sok kérdezgetés után már mindenkinek azt mondtam, hogy „Tudod, mit? Ha legközelebb jön valaki és megkérdezi, hogy mikor lesz kötetem, abban a pillanatban hazamegyek és összerakom a kötetet!”. Legközelebb jöttek is, de nyilván a lehető leglehetetlenebb időpontokban kérdezték meg. Hajnali négykor a Blahán, randi közepén, családi ebéd közben, szóval amikor nem a legideálisabb kötetet csinálni. Végül valamikor tavasz végén–nyár elején megbeszéltük Áfrával, hogy most már tényleg összerakom az anyagot. Szóval összeraktam és elküldtem neki. Ő végigolvasta, és javaslatokat is tett a szövegekhez, aztán
nyár közepén összeültünk átbeszélni, hogy mi legyen a következő lépés,
melyik kiadóhoz szeretném küldeni a kéziratot. Beszélgettünk a mikrokiadókról, és ekkor merült fel az is, hogy pont aznap van az okapis pályázat leadási határideje.
KULTer.hu: Ő ajánlotta a pályázatot neked?
R.Zs.: Ő emlékeztetett rá. Épp a legintenzívebben benne voltunk a kortárs magyar fiatal irodalomban, a 2025-ös FISZ-táborban Királyréten, amikor először láttam a kiírást Facebookon. Először annyira nem gondoltam bele, hogy tényleg küldök is majd rá valamit, de jó lehetőségnek tartottam önmagában is, és szimpatikus volt benne, hogy
tartalmilag meg stílusában is, sőt, mivel a közösségi médiában lett közzétéve, így platform tekintetében is szabadabb felhívás volt,
mint az átlagos pályázatok. Tudod, mint mikor az van, hogy tölts ki 1.200 adatlapot, azokat 3.000 példányban kérjük kinyomtatva, leragasztva, végignyalva, kiszínezve, beszkennelve, még királyi pecsétet is nyomjunk rá… és mire odajutsz, hogy elküldöd, már azt se tudod, hol van a sok nyilatkozat között az irodalom. Persze ez az adminisztrációs folyamat is érthető, csak közben nyomasztó tud lenni. Ehhez képest Marci felhívása lazább volt, kicsit flegma, kicsit ironikus, meg hát oda volt írva, hogy ez nem vicc, szóval nyilván arra gondoltam először, hogy ez biztosan egy vicc. Szerencsére nem az volt. Tényleg a költészetről szólt, a hangsúly a verseken volt, a kéziraton, amit bárki küldhetett, függetlenül attól, hogy hányadik kötete lenne.
KULTer.hu: Miben tudott más lenni a szerkesztési folyamat, mint a többi kiadónál? Volt ezen a téren valamilyen célod, Marci?
Simon Márton: A kötetanyag majdnem készen volt, amikor megkaptam pályázatként. Kötetként talán négy vagy öt kör levelezést folytattunk le róla, húzásokat javasoltam, szöveghelyi változtatásokat, néhány vers kihagyását, a sorrend variálását egy kicsit. Szóval semmi olyasmi nem történt, ami egy nagy kiadónál ne történne. Más kérdés, hogy itt tényleg annyi időnk volt erre, amennyit csak akartunk – az utolsó utáni utáni pillanatig húztuk a leadást, csúsztunk is napokat, hogy még egy adag korrektúra, még egy sor javítás beleférjen. Ez egy nagy kiadónál kizárt.
KULTer.hu: 297 kézirat közül választottad ki Zsófiét. Mi fogott meg a verseiben?
S. M.: A mondatai átgondoltsága, a szóhasználat, a nyelv, amit épít. Látszik a szövegeken az aprólékos gondosság, amivel írja őket. A képek sokrétűségén, a neologizmusain, az egész anyag mélységén. Ritka az ilyen.
KULTer.hu: Amikor kézbe vettem a könyvet, két nagyon ellentmondásos dolog fogadott. Az egyik az, hogy először a másodfokú egyenlet megoldóképleténél nyílt ki a könyv. Említetted, hogy vagy a szabályokkal, épp ezért volt érdekes. A másik pedig, hogy a kötet vastagságához képest darabra sokkal kevesebb vers van a könyvben, mint gondoltam. Hogy nyerte el a végső formáját ez a kötet?
R. Zs.: Mivel sokfelé van a figyelmem, sok verset kellett írnom ahhoz, hogy kirajzolódjanak a főbb csomópontok. Volt előttem egy csomó szöveg, és kezdett megmutatkozni egy „istenes” ciklus, egy, ami a nőiséget és a test kérdéseit hozza be, A játék inkarnációi pedig a gyereknézőpontokat és a játék különböző vonatkozásait tematizálja. A Kelet-Magyarország utolsó tévéje című ciklusban jellegzetesebben kis magyar jelenetek vannak, ezért sok benne a groteszk, és talán a tragikum is, az utolsóban pedig főleg a hatalom és a nyelv kérdései jönnek elő. Nem is akarom ezeket annyira elkülöníteni, mert ezek össze is érnek valahol,
valójában minden téma előkerül minden részben, csak talán a hangsúlyok változnak és a megközelítésmódok,
meg persze nem csak ezek vannak bennük, de ezek a leglátványosabban. Ezek nem egyedi témák, a mindennapokban is sokan és sokat gondolkodunk ezekről, mert meghatározó, hogy milyen viszonyunk van velük. A kötet címe először verscímként volt meg, és már akkor tudtam, hogy ezt akarom kötetcímnek. Ebben minden benne van. Egyfelől a játék, másfelől a hatalom, illetve a nyelv és a hallgatás összetett viszonyai, meg kicsit műfaji kérdéseket is pedzeget. A csendkirállyal mint játékkal nagyon érdekes kapcsolatom van. Szerintem valahol hátborzongató, hogy abban versenyeztetjük a gyerekeket, ki tud tovább csendben maradni, és ezáltal vannak leszabályozva.
Én sosem voltam csendkirály.
Érdekes élmény volt, amikor Marika néni, a már említett tanárom eljött a debreceni kötetbemutatóra, és elmondta, hogy szerinte a csendkirálynak van egy másik olvasata is. A figyelmet és az elcsendesedést is tanítja a gyerekeknek. Ebben is van valami, de ezeket én regulatív kontextusban nehezen tudtam, tudom megélni. Szóval sok mindent jelent nekem ez a cím. Elképesztően ellentmondásos. Közben azt gondolom, hogy minden vers a Csendkirály ellen való fellépés. Maga a szerkesztési folyamat igazából párhuzamosan zajlott a versek megírásával, megjelenésével. Ezt úgy értem, hogy egyrészt én is szeretek szerkesztői szemmel is ránézni a már kész szövegeimre, kissé maximalista vagyok, másrészt a műhelyeken, és mikor együtt gondolkodunk a szerkesztőkkel a folyóiratpublikációk során, akkor is csiszolódnak még a versek. Ezért
ebben a kötetben minden ilyen műhelymunka és szerkesztői figyelem benne van, és ezért nagyon hálás vagyok mindenkinek,
aki egy kicsit is hozzátett akár egy párszavas beszélgetéssel is. Emellett, ahogy említettem, Áfra is segített, és ő írta a fülszöveget is. A Simon Marcival végzett végső szerkesztői körök nagyon célzottak és hasznosak voltak, főleg a kötetszerkezetre vonatkoztak, és egy-két konkrét szöveghelyen is feszesítettünk, pontosítottunk még, de keveset változtattunk a beküldött kézirathoz képest. Így is intenzív két hét volt, mire a kéziratból kötet lett. Borsik Mikivel dolgoztunk még rajta, aki a korrektúrát csinálta. A nyomdába küldés előtti hajnalon is chateltünk róla, voltak még ötletek, apró javítási javaslatok. Visnyai Zoli pedig a tördelést csinálta és a borítót tervezte. Nagyon hamar meglett az is, elküldték az első tervet három színvariációban is, és számomra teljesen evidens volt, hogy melyik lesz a befutó. A kedvenc színeim is benne vannak, de ez kevésbé fontos.
Először, mikor még a kötetterv valóban csak egy terv volt, a verseimhez más jellegű borítót képzeltem el.
Egy hatalmas káoszt, mindenféle őrült részlettel. Egy kis macskabajusz itt, egy nénitérd ott, vad felhők, bogarak, szőr, rozsda, madárnyomok. Konkrét elképzelésem nem volt amúgy, de örülök, hogy ennél sokkal letisztultabb lett, tetszett Zoli megközelítése, mert van ebben a borítóban valami sejtelmes és fenyegető is. Közben komoly, mégis harsány a színkombináció, és a játékosság is benne van.
KULTer.hu: Marci, van kedvenc szöveged a kötetből? Ha igen, melyik az, és miért?
S. M.: Talán a Csendkirály lánya. Okos, lendületes, nem tudom, miről szól, de reggelig tudnám olvasni.
KULTer.hu: Zsófi, mi az, ami inspirál az írásnál?
R. Zs.: Szinte minden, bármi. Ha konkrétumok érdekelnek, mondok pár példát. A Betlehemes című verset egy látványélmény inspirálta, az Osztálytalálkozó című az első gimis osztálytalálkozónkra született. Előtte pár nappal elképzeltem, ahogy mindenki elmondja majd, milyen egyetemet végzett, hol dolgozik… Én meg úgy voltam vele, hogy talán nem csak ezek a fontos dolgok, és mikor rám került a sor, ezt a verset mondtam el, mert
nekem az is legalább olyan fontos volt az elmúlt öt évemben, hogy hányszor csókolóztam, mennyit változott a testem, hány verset olvastam,
filmet néztem, zenét hallgattam, merre jártam, mit álmodtam, közben mennyit tanultam, mennyit hibáztam, milyen sokszor bántottam meg másokat, és ehhez képest milyen kevésszer láttam a tengert, hány agámát láttam vedleni, és mind ez idő alatt hányszor voltam boldog. Az unokatesóm ballagása is elgondolkodtatott, általában annyira unalmasak ezek a ceremóniák, kevés kivétellel, és mikor már nagyon elhúzódnak, akkor utálja, aki ballag, utálja, aki nézi. Azon gondolkodtam, hogyan lehetne ezt feldobni.
Akartam egy tanévzárós-ballagási verset is írni, amiben történik is valami, nem csak búcsúzkodunk a leckétől meg a csengőtől,
és talán egy kicsit közelebb is megy ahhoz, milyen iskolásnak lenni, talán aktuális problémákról is lehet benne gondolkodni. Szóval a legkülönfélébb dolgokból tudok ihletet meríteni. Egy ideig rá voltam állva arra is, hogy megfigyeljem, az aktuális olvasmányélményeim hogyan hatnak rám. Állandóan jegyzetelek is amúgy. Ezer szöveget írok párhuzamosan.
KULTer.hu: Ha az irodalmon túlra nézünk, hogy vagy a science fictionnel?
R. Zs.: Nem vagyok szakértő, csak átlagos olvasója-nézője, de igen, olykor a sci-fi is inspirál. Most csak egy példát mondok, ami eszembe jutott, bár ebben nem a sci-fi jelleg a leghangsúlyosabb, hanem inkább a politikai-társadalmi disztópia. A Csendkirály lánya megírása során sokat járt a fejemben Az éhezők viadala, főleg az alaptrilógia. Ebben egy különösen kegyetlen játék, maga a gyilkos viadal kerül a középpontba, amelyen a rendszer saját alávetettjeit ugrasztja egymásnak, egy véres, durva, elnyomó diktatúráról szól, és szerencsére arról is, hogy az emberek miként lázadnak fel ellene a maguk módján. Rengeteg különböző karaktert vonultat fel, és általuk különböző megküzdési stratégiákat látunk, és közben egy erős médiakritika is az egész. Számomra ez egy nagyon fontos történet.
Katniss karakterén is sokat szoktam gondolkodni,
hogy a mélyen személyes értékeken alapuló döntései hogyan sodorják egy egész társadalmi berendezkedést átformáló mozgalom élére, milyen kényszerű szerepeket kell felvennie a túlélésért, milyen emberi kapcsolatokat épít ki közben. Az utóbbival kapcsolatban kifejezetten érdekes a Peetával alkotott párosukat vizsgálni, ahogy ebben Katnisst jellemzően hagyományosan maszkulin, Peetát pedig inkább feminin karakterjegyek jellemzik. A filmekben pedig a dalok is líraiak, sokat hallgatom őket.
KULTer.hu: Mi a következő mérföldkő a kötet után?
R. Zs.: Kötet utáni depresszióról szoktak beszélni, de nálam ilyesmi nem jött elő. Talán azért sem, mert nagyon sűrű ez az időszak. Lehet, hogy még fel sem fogom, mi történik, mert általában féléves fáziskésésben vagyok az életemhez képest. Illetve ugyanúgy írok, dolgozom új szövegeken, mint a kötet előtt.
Költőként nagyon megerősített, sok inspirációt adott a kötet megjelenése és az emberek érdeklődése, az első visszajelzések.
Sok pozitív energiát kapok, és ezt mind szeretném visszaforgatni a munkámba, munkáimba. Ha már sci-fi–fantasy-vonal, A lopott időben van az a jelenet, amelyben Amanda Seyfried karakterének huszonöt éves korában elindul a karján az időzítő, azaz szó szerint beindul az élete, ami aztán nagyon gyorsan fel is pörög. Egyrészt kicsit ilyen érzés volt, csak irodalmi értelemben, amikor először kézbe vettem a könyvet, sok minden megváltozott körülöttem, meg bennem is, de az alapvető céljaim ugyanazok, mint eddig, írni, szerkeszteni. Van is egy új kötetkoncepcióm.
Most abban vagyok, hogy rossz szerepverseket szeretnék írni hozzá, pontosabban rosszszerep-verseket.
Olyan szerepekről, amelyekben senki sem szeret vagy szeretne lenni. Amilyen akár a pulyaszedőké, a jeltelen óvodásoké, Halas Jocóé, a legkisebb félelemé, az introvertált hajótörötté, saját meséjük címében fogvatartott királylányoké, a meztelen király birodalmában élő modelleké és varrónőké, szabadulni vágyó bűvészfeleségeké vagy épp Ezerszorriké, a skandináv bocsánatkérőbajnoké. Kíváncsi vagyok ezekre a dolgokra. Ki is forgatnám ezeket a szerepeket, megnézném, mi van a másik oldalon, jóvá lehet-e tenni őket, és ha igen, hogyan.
KULTer.hu: Marci, tervezel még hasonló jellegű pályázatot a jövőben?
S. M.: Persze. Ha megoldható, minden évre, de kétévente egészen biztosan.
Borítófotó: Szirák Sára és Csiszér Goti / WMN
